– Jó fiú akarsz lenni – hát légy. De ne az én pénztárcámból! – mondta a feleség.
Jelena bedugta a kulcsot a zárba, és vállal betolta az ajtót.
A laptopos táska húzta a vállát, a cipő feltörte a sarkát, a feje pedig szétrepedt a fáradtságtól. Este kilenc volt, de olyan érzése támadt, mintha az éjfél már régen elmúlt volna.
A biztosítótársaságnál végzett munka teljesen kiszívta minden erejét. Az ügyfelek reggeltől estig telefonáltak, követelőztek, felháborodtak, panasszal fenyegetőztek. A főnök jelentésekkel hajtotta őket, a kollégák pedig rátolták a saját feladataikat.
Jelena csak egyetlen dologról álmodott: hazajutni, levenni ezeket az átkozott cipőket, inni egy teát, és összeesni az ágyban.
Levetkőzött az előszobában, bement a konyhába. Elővette a hűtőből a tegnapi borscsot, feltette melegedni a tűzhelyre. Bekapcsolta a vízforralót, a konyhapultra támaszkodott. Csend volt. Alekszej nyilván a szobában ült.
Katya a nagymamánál maradt – Jelena megkérte az édesanyját, hogy hozza el a kislányt az óvodából, mert sokáig bent maradt a munkahelyén.
A tekintete a konyhaasztalra esett. Egy fehér banki bizonylat hevert a sótartó mellett. Jelena összeráncolta a homlokát, közelebb lépett. Felvette a papírt, elolvasta az összeget.
Tizenötezer rubel.
Készpénzfelvétel. Tegnap, tizenhét óra huszonhárom perckor.
A nő lehunyta a szemét, majd elengedte a papírt. A blokk visszahullott az asztalra.
Ez a pénz. Ő maga tette fel a kártyára tegnapelőtt. A nagy nehezen félretett tizenötezer rubel a gyerekszoba felújítására. A tapéta tizenkettőbe került, az ecsetek és a hengerek még másfélbe. Már csak egy kicsi hiányzott, meg lehetett volna venni a festéket a mennyezetre.
Katya egy összecsukható ágyon aludt a hálószobájuk sarkában. A kislány hatéves volt, és még mindig nem volt rendes szobája. Megígérték, hogy az iskola előtt felújítják – egy év múlva elsős lesz. Apránként gyűjtögettek, minden fizetésből félretettek valamennyit. És végre összejött a pénz a tapétára.
Összejött.
Már múlt idő.
Jelena kikapcsolta a tűzhelyet és a vízforralót. A borscs hűlt a lábosban, elment az étvágya. Bement a szobába, ahol Alekszej a laptop előtt ült, a képernyőbe meredve.
A férj meghallotta a lépteit, összerezzent. Megfordult, meglátta a feleségét. Az arca rögtön bűntudatossá vált, a tekintetét félrekapta.
– Szia – motyogta Alekszej, és visszanézett a monitorra.
– Szia – felelte Jelena. – Az asztalon felejtetted a blokkot.
A férfi nagyot nyelt, megdörzsölte az orrnyergét.
– Ja… igen. Én… szóval…
Jelena közelebb lépett, leült vele szemben a kanapé szélére. Némán nézte Alekszejt. Várt.
– Anyának gyógyszerekre volt szüksége – préselte ki végül a férfi, fel sem nézve. – Sürgősen. Ugrál a vérnyomása, az orvos drága készítményeket írt fel. Külföldieket.
– Tizenötezer rubel gyógyszerekre – ismételte lassan Jelena.
– Igen – bólintott Alekszej. – Egy teljes kúra, egy hónapra. Neki nincs annyi pénze egyszerre, kicsi a nyugdíja.
Jelena hátradőlt a kanapén. Behunyta a szemét, elszámolt tízig. Kinyitotta.
– Aljosa, ez már a negyedik alkalom két hónap alatt.
A férfi megmerevedett, az ujjai a billentyűzet fölött maradtak.
– Mi a negyedik?
– Hogy pénzt utalsz anyádnak – magyarázta Jelena halkan. – A negyedik alkalom az elmúlt két hónapban. Júliusban tízezret a hűtő javítására. Augusztus elején nyolcezret az új mosógépre. Három hete tizenkettőt egy fizetős kardiológusra. Most tizenötöt gyógyszerekre.
Alekszej az arcát dörzsölte a tenyerébe.
– Lena, hát ő az anyám. Nem tudok neki nemet mondani.
– Ljudmila Petrovna huszonháromezer rubel nyugdíjat kap – folytatta Jelena. – Egyedül él. A lakás a sajátja, a rezsi ötezer. Marad tizennyolcezer megélhetésre. Elég neki.
– Elég – értett egyet a férfi. – De amikor pluszkiadások vannak…
– Neki minden héten pluszkiadásai vannak – vágott közbe Jelena. – Hol a hűtő, hol a mosógép, hol az orvos, hol a gyógyszerek. Nekünk meg Katya összecsukható ágyon alszik, mert nincs pénz rendes ágyra.
Alekszej felpattant a székből, járkált egy kicsit a szobában. Megállt az ablaknál, háttal a feleségének.
– Te ezt nem érted. Anyu egyedül van. Neki nincs kihez fordulnia.
– Van egy nővére Tverben – emlékeztette Jelena. – Vannak unokaöccsei. Vannak barátnői. Nincs egyedül.
– A nővére messze van, az unokaöccseinek meg megvannak a saját gondjaik – tiltakozott Alekszej. – A barátnők meg… tudod, mennyire kínos neki idegen emberek előtt.
– Idegenek előtt kínos, a fia előtt nem – jegyezte meg Jelena. – Kényelmes.
A férfi hirtelen megfordult.
– Ő az anyám! Egyedül nevelt fel! Apám elment, amikor öt éves voltam. A kilencvenes években éhezett, hogy én rendesen tanulhassak. Kifizette az egyetemet, a kollégiumot. Tartozom neki.
– Tartozol – bólintott Jelena. – Értem. De mi család vagyunk. Van egy gyerekünk. Egy lányunk, aki hamarosan iskolába megy. És nincs rendes szobája, még rendes ágya sem.
Alekszej visszafordult az ablak felé.
– Megcsináljuk a felújítást. Később. Még belefér.
– Mikor később? – kérdezte Jelena. – Egy éve gyűjtünk. Minden alkalommal, amikor összejön egy összeg, te oda adod anyádnak.
– Nem minden alkalommal – morogta a férfi.
– Minden alkalommal – mondta Jelena határozottabban. – Aljosa, én tegnap tettem fel ezt a pénzt, kifejezetten ezért. Megbeszéltük, hogy a gyerekszoba az első. Megígérted.
A férfi megfordult, elvörösödött.
– Te nem érted! Anyának tényleg szüksége volt a gyógyszerekre! Ugrál a vérnyomása, rosszul van! Mit kellett volna tennem? Nemet mondani? Azt mondani: anya, halj meg nyugodtan, mi meg veszünk tapétát?
Jelena felállt a kanapéról. Odalépett a férjéhez, egy méterre megállt tőle. Egyenesen a szemébe nézett.
– Jó fiú akarsz lenni – hát légy. De ne az én pénztárcámból!
Sűrű, zúgó csend telepedett rájuk. Alekszej pislogott, próbálta feldolgozni a hallottakat.
– Mi?
– Jól hallottad – mondta Jelena nyugodtan. – Ha segíteni akarsz anyádnak, segíts. De a saját pénzedből. Ne nyúlj ahhoz, amit a lányunkra teszünk félre.
A férfi felemelte a karjait, a hangja kiabálásba csapott át.
– Ő az anyám! Az igazi anyám! Hogy mondhatsz ilyet?!
Jelena nem hátrált.
– Ő meg az én lányom. A mi lányunk. Aki fontosabb, mint a te anyád.
Alekszej a fejéhez kapott.
– Egyáltalán felfogod, mit mondasz? Anyám egyedül nevelt fel! Apám elhagyott minket, amikor egy fillérünk sem volt! A kilencvenes évek éhség, hideg és nyomor volt! Anyám pedig három munkahelyen dolgozott, hogy nekem normális életem legyen!
– Tudom – bólintott Jelena. – Sokszor mesélted.
– És hogyan mondhatnék neki nemet? – folytatta Alekszej. – Amikor sírva hív fel, azt mondja, hogy rosszul van, hogy segítségre van szüksége?
– Ljudmila Petrovna minden alkalommal sírva telefonál – válaszolta Jelena. – És minden alkalommal sürgős dolga van. Elromlott a hűtő?
Tízezer. Mosógép? Nyolc. Orvos? Tizenkettő. Gyógyszerek? Tizenöt. És így megy körbe-körbe.
A férfi a kanapéra vágta a telefonját, a felesége felé fordult…
— Kegyetlen vagy! Szívtelen! Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy!
— Reális vagyok — javította ki Jelena. — És a lányunkra gondolok, ha te nem gondolsz rá.
Alekszej közelebb lépett, és ujjával Jelena felé bökött.
— Én gondolok! De az anyám…
— A te anyád minden nyáron szanatóriumba jár — vágott a szavába Jelena. — Tavaly nyáron Kiszlovodszkban volt. Idén Anapában nyaralt. Két hétig. Még dicsekedett is vele, mennyi pénzt költött kirándulásokra.
— És akkor mi van? — ráncolta össze a homlokát Alekszej. — Egy nyugdíjasnak joga van pihenni.
— Joga van — értett egyet Jelena. — Mi pedig utoljára még Katya születése előtt voltunk a tengernél. Azóta a te rokonaid dácsáján kívül sehova sem jutottunk el.
A férj elfordult, motyogott valamit érthetetlenül.
— Tessék? — kérdezte Jelena.
— Ne hasonlítsd össze — mondta Alekszej hangosabban. — Anyám egész életében dolgozott. Megérdemelte a pihenést.
— Mi nem dolgozunk? — kérdezte Jelena. — Én minden nap reggel nyolctól este kilencig gürcölök. Te nyolcig dolgozol. A fizetésünk elmegy a hitelre, az élelmiszerre, az óvodára. Aprópénzt rakunk félre a felújításra. És minden alkalommal, amikor összejön valami, te anyádnak adod.
Alekszej ökölbe szorította a kezét, az arca elvörösödött.
— Igen, odaadom! Mert ő az anyám! Mert tartozom neki! Árulót akarsz csinálni belőlem? Azt akarod, hogy elhagyjam a saját anyámat?
— Azt akarom — kiáltotta Jelena, érezve, hogy remeg a hangja —, hogy férj legyél! Apa! Ne pedig Ljudmila Petrovna örök fia!
A könnyek maguktól törtek elő. Jelena a kézfeje külső oldalával törölte le őket, de újabbak gördültek végig az arcán.
— Elegem van — folytatta már halkabban. — Elegem van abból, hogy mindig a második helyen állok. Elegem van abból, hogy az anyád fontosabb, mint én és a lányunk.
Alekszej állt, zihálva. A keze remegett, az állkapcsa megfeszült.
— Te nem érted…
— De, értem — vágott közbe Jelena. — Tökéletesen értem. Ljudmila Petrovna manipulál téged. Sírdogálva hív fel, elmondja, milyen rosszul van. Te pedig rohansz megmenteni. Az viszont nem érdekel, hogy a lányunk összecsukható ágyon alszik.
— Dehogy nem érdekel! — tiltakozott a férfi. — Hogyne érdekelne!
— Akkor miért ment megint az összes pénz az anyósodhoz?
Alekszej kinyitotta a száját, majd becsukta. Elfordult.
— Anya azt mondta, hogy gyógyszerek nélkül nagyon rosszul lesz…
— Minden hónapban kitalál magának valami újat — vágott közbe Jelena. — Nem is nő, hanem egy feneketlen kút. Ma gyógyszerek. És holnap mi lesz? Tévé? Új kanapé? Üdülés a tengerparton?
A férfi összerezzent, Jelena felé fordult.
— Elég volt! Ne merj így beszélni az anyámról!
— Akkor hogyan beszéljek róla? — Jelena előrelépett. — Tud a gondjainkról. Tudja, hogy felújításra gyűjtünk. És minden alkalommal talál egy okot, hogy pénzt kérjen.
— Nem talál ki semmit! — kiáltotta Alekszej. — Valódi problémái vannak!
— Amikor Katya megszületett — folytatta Jelena, figyelmen kívül hagyva a kiabálást —, Ljudmila Petrovna nem jött el a szülészetre. Azt mondta, fáj a dereka, nem tud utazni. Egy héttel később pedig a barátnőm küldött egy fotót — az anyád egy bevásárlóközpontban sétálgat, szatyrokkal a kezében.
Alekszej megdermedt.
— Az… biztos gyógyszert vett…
— Három zacskó ruhaboltból — pontosította Jelena. — Nem gyógyszert. Amikor Katya hörghuruttal feküdt, felhívtam az anyósomat. Megkértem, hogy vigyázzon rá pár órát, mert dolgoznom kellett. Ljudmila Petrovna nemet mondott. Azt mondta, fáradt, nincs ereje. Este pedig feltett egy képet a közösségi oldalra egy kávézóból, a barátnőivel.
A férfi hallgatott. A padlót nézte, összeszorított állkapoccsal.
— A te anyád csak magával törődik — fejezte be Jelena. — Te pedig mindenben kiszolgálod. Mindig. Annak ellenére, hogy nekünk is van egy gyerekünk. Saját gondjaink. Saját szükségleteink.
Alekszej felemelte a fejét. A szeme a dühtől csillogott.
— Tehát meg kell tagadnom az anyámat? Azt mondani neki: bocs, anya, de már nincs ránk szükséged?
— Nem — rázta meg a fejét Jelena. — A sorrenden kell gondolkodnod. Először a család. A feleséged, a lányod. Aztán mindenki más.
— Az anya nem „mindenki más” — sziszegte Alekszej.
— Nekem a lányunk fontosabb, mint a te anyád — mondta Jelena határozottan. — És neked is annak kellene lennie.
A férfi lekapta a kabátját a fogasról, a vállára kapta, majd Jelena felé fordult.
— Tudod mit? Bárcsak feleannyira olyan nő lennél, mint az anyám! Akár csak harmadannyira!
Jelena összerezzent, mintha pofon ütötték volna. Az arca elsápadt, a keze ökölbe szorult.
— Mit mondtál?
— Azt, amit gondolok — vágta oda Alekszej, miközben felhúzta a kabát cipzárját. — Anyám egyedül nevelt fel. Megállás nélkül dolgozott. Mindent feláldozott értem. És te? Te csak panaszkodsz. A munkára, a fáradtságra, a pénzre. Soha semmi nem jó neked.
Jelena odalépett a férjéhez, és pár centire megállt tőle.
— Menj el — mondta halkan, de határozottan.
— Tessék?
— Menj el — ismételte meg Jelena. — A tökéletes anyádhoz. Ha én ilyen rossz vagyok, akkor élj vele.
Alekszej magára rántotta az ajtót, majd a küszöbön visszafordult.
— Meg fogod bánni. Még meg fogod bánni a szavaidat.
— Nem — rázta meg a fejét Jelena. — Nem fogom.
Az ajtó becsapódott. Jelena a szoba közepén állt, a csukott ajtót nézte. Könnyek folytak az arcán, de nem volt kedve letörölni őket.
Csend. Üres lakás. Semmi hang, csak a falióra ketyegése.
Jelena kiment a konyhába, újra bekapcsolta a vízforralót.
Elővette a telefonját, végiggörgette a névjegyeket. Megtalálta a нужное nevet — Igor Viktorovics, ingatlanos. Még a lakásvásárlás idejéből ismerte.
Megírta az üzenetet.
„Jó napot, Igor Viktorovics. Segítségre lenne szükségem. Egy egyszobás lakást keresek bérbe. Magamnak és a hatéves lányomnak. A környék mindegy, a lényeg, hogy olcsó legyen és gyorsan. Tud segíteni?”
Elküldte. Letette a telefont az asztalra. Forró vizet öntött a bögrébe, beledobta a teafiltert.
Holnap felhívja az anyját, megkéri, hogy pár napra vigye magához Katyát. Azt mondja majd, hogy neki és Alekszejnek gondjaik vannak, idő kell, hogy mindent átgondoljanak. Az anyja nem fog feleslegesen kérdezősködni, csak elhozza az unokáját az óvodából.
Aztán lakást keres. Összepakolja a dolgokat. Gondolkodik azon, hogyan éljen tovább.
Megrezdült a telefon. Üzenet Igor Viktorovicstól.
„Jó estét, Jelena. Természetesen segítek. Van pár lehetőség. Holnap reggel elküldöm a címeket és a fotókat. Megnézi, választ.”
Jelena válaszolt.
„Köszönöm. Várom.”
Letette a telefont, belekortyolt a teába. Forró volt, égető. Jólesett.
Az asztalon ott feküdt a banki blokk. Tizenötezer. Jelena felvette, apró darabokra tépte, és a szemetesbe dobta.
A pénzt már nem lehet visszaszerezni. Ljudmila Petrovna elkölti a saját szükségleteire. Vagy félreteszi a következő szanatóriumi utazásra. Vagy egy új tévére. Mindegy.
Ami fontos, az az, hogy Jelena többé nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy a férje az anyját a család elé helyezi. Nem akart tovább várni arra, hogy Alekszej végre felnőjön, és a lányára gondoljon.
Túl sokáig várt. Túl sokat tűrt.
Holnap egy új élet kezdődik. Férj nélkül, aki másodrendűnek tartja a feleségét. Anyós nélkül, aki szép szavakkal szívja el a pénzt.
Csak Jelena és Katya. Egy kicsi, de igazi család. Ahol a gyerek az első.
Jelena kiitta a teát, kiöblítette a bögrét. Bement a hálószobába, lefeküdt az ágyra. Lehunyta a szemét.
Reggel a telefon csörgésére ébredt. Igor Viktorovics három lakáslehetőséget küldött. Egyszobás lakások, nem messze Katya óvodájától.
Jelena megnézte a fényképeket, kiválasztotta a legvilágosabbat. Megírta az ingatlanosnak, hogy még ma este szeretné megnézni.
Egész nap a munkahelyén a költözésen járt az esze. Hogyan mondja el Katyának? Hogyan magyarázza meg, hogy apa többé nem fog velük élni?
Este Igor Viktoroviccsal találkozott a ház előtt. A lakás a második emeleten volt, tiszta, bútorozott. Kicsi, de otthonos. Szoba, konyha, egybenyitott fürdő–WC.
— Kiveszem — mondta Jelena, miután körbenézett.
— Remek — bólintott az ingatlanos. — Megkötjük a szerződést, és már költözhet is.
Jelena kifizette az első havi bérleti díjat, átvette a kulcsokat. Hazament, és elkezdte összepakolni a holmiját. A sajátját és Katya dolgait.
Alekszej nem jött vissza. Nem hívta, nem írt. Valószínűleg Ljudmila Petrovnánál lakik. Meséli neki, milyen kegyetlen a felesége.
Mesélje csak. Jelenát nem érdekelte.
Két nap múlva beköltöztek a bérelt lakásba. Elhozta Katyát az anyjától, és elmagyarázta neki, hogy mostantól külön fognak élni. A kislány nyugodtan fogadta — hatéves korban a gyerekek könnyebben alkalmazkodnak.
— És apa hol van? — kérdezte Katya, miközben körülnézett az új szobában.
— Apa a nagymamánál van — válaszolta Jelena. — Néha majd meglátogatjuk.
— Rendben — bólintott a kislány, és rohant kipakolni a játékait.
Jelena az ablaknál állt, és az udvart nézte. Játszótér, homokozó, hinták. Jó hely. Nyugodt.
Új élet. Férj nélkül, aki nem tudja, mi a fontos. Anyós nélkül, aki elszívja a pénzt és az erőt.
Félelmetes? Egy kicsit. De helyes.
Jelena elmosolyodott a saját tükörképére az üvegben. Meg fogja oldani. Biztosan meg fogja oldani. Sok tennivaló vár rá: beadja a válókeresetet, a gyerektartást és a vagyonmegosztást is.
